Magyarországon a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványt 1996-ban az osztrák Rote Nasen szervezet hozta létre. A bohócdoktorok képzett előadóművészek. Tevékenységükről egy gyakorló bohócdoktor-színésszel, Bakos Évával beszélgettünk.
– Mikor csatlakoztál hozzájuk és miért?
– 2001 szeptemberében volt az első „bevetésem”. Egy színházi előadás kapcsán együtt dolgoztam Vági Zsuzsával - mint később kiderült, Kamilla bohóccal. Alkalmanként az arcán egy piros csíkkal jött próbára, kérdezgettem, s mondta, hogy bevetésen volt, a bohócorr gumija hagyott nyomot rajta. Alaposan kifaggattam erről a munkáról, s megígérte, hogy majd szól, ha lesz felvételi. Jelentkeztem.
– Egy színész életében ez komoly döntés, egy másik életet is választ magának,bár a kettőnek köze van egymáshoz.
– A felvételi színészeknek, zenészeknek vagy táncosoknak szól, olyanoknak, akik a színpaddal szoros kapcsolatban vannak, akik tudják, mi az improvizáció. Erre építjük a bohócmunkát.
– Neked azonnal sikerült megoldani a feladatot? A LAM-nak adott korábbi interjújában LAM - 2009;19(01) Greifenstein János azt mesélte, hogy van, akinél nem megy azonnal, vagy a képzés után derül ki, hogy egyáltalán nem megy.
– Igen, a felvételi elsőre sikerült. János beválogatott a tanfolyamra, de időnként éreztem, hogy rezgett a léc. Elő-előjöttek az önbizalom-problémáim. Természetesen a kiválasztás alkalmával nemcsak a szakmaiságot, hanem az emberi tényezőket is figyelembe veszik: úgy mint konfliktusmegoldási és kommunikációs készség, agresszivitás vagy annak kezelése, figyelmesség, empátia. Nagyon sok, a színészeten túlmutató szakmai kritériuma van ennek a munkának.
– Művészeti vezetőtök szerint a bohócdoktornak valójában semmiféle technikára nincs szüksége, pusztán az érzékenységével is dolgozhatna.. A képzés elsősorban önmagatok miatt szükséges, hogy szakmailag tréningben maradjatok, mert a gyermekek egy rossz bohócnak is hálásak.
– A személyiségünkön is kell dolgoznunk. Bennem alapvetően is működik valamiféle plusz figyelem a betegek és a fogyatékkal élők felé. De ez nem sajnálat, hanem a megváltoztathatatlannal szemben érzett tehetetlenség, s az, hogy tudomásul veszem: nem rajtam múlik, hogy mit ad a sors, de tudok segíteni. S észben tartom, hogy én is elesetté válhatok, én is kerülhetek ilyen helyzetbe.
– A kívülmaradás képessége nélkül ez nem is működhetne.
– Előfordul, hogy a felkészülés során valaki lemorzsolódik, mert nem tud kívül maradni. Együtt indultam egy szakmailag a legjobbak közé tartozó emberrel, végigcsináltuk a képzést, de a kórházi munkát nem bírta, nem tudott elvonatkoztatni.
– Elképzelhetetlennek tartod, hogy egy civil bekerüljön ebbe a körbe?
– Nehezen tudom elképzelni, mert eleve olyan tudást feltételez, ami bepótolhatatlan a képzés ideje alatt. A saját, már meglévő színházi ismereteinkre építjük a bohóclétezést, megtanuljuk a szakmai alapjait, azt az attitűdöt, amitől működik egy bohóc. Persze, jó, ha az embernek van egy kis tehetsége is, mert az nem átadható. Fontos a havi rendszerességgel folytatott pszichológiai képzés, azért, hogy tisztában legyünk avval, mi mit jelent, és bizonyos dolgokat honnan tudunk megközelíteni. Például az egyik legrémületesebb esemény egy bohóc számára az, amikor találkozik egy olyan gyermekkel, aki meglátva őt, sírni kezd. Az első reakció a menekülés lenne, ha nem tanultuk volna, hogy bizonyos életszakaszban a kicsik sírással kommunikálnak. Ha valamit el akar mondani, szorong, fájdalmai vannak, sír. Ilyenkor az a feladatom, hogy ezt a felkínált ”beszélgetést” elfogadjam és megpróbáljak szót érteni vele. Nem egyszer előfordult, hogy komoly ”párbeszéd” alakult ki ilyen helyzetben, beszélek, elhallgat, megint sír, elhallgat. Olyan is volt, hogy a sírás hirtelen abbamaradt, mert egy másfajta kommunikációba kerültünk. Erre az egyik legtökéletesebb eszköz az ének. Néha elcsodálkozom, hogy egy szülőnek ez miért nem jut eszébe. Rendszeresen járok a Pető Intézetbe, ahol csecsemő korban van egy korai fejlesztő szakasz; a szülők tanulják a tornáztatást, s a piciknek minden mozdulat fáj, és sírnak. Mikor megérkezünk ide, legtöbbször énekelünk, s volt olyan, hogy a sírást mintha elvágták volna. A szülők gyakran kérik, hogy tanítsuk meg nekik ezeket az énekeket.
- Egy bohócdoktor megválaszthatja azt az intézményt, ahova szeretne járni?
– Nem választhatunk, leadjuk az elfoglaltságainkat és megkapjuk a beosztást. A választás Greifenstein János kompetenciája, ő rendszeresen nézi a bevetéseinket, ismer bennünket, és picit differenciál. Olyan persze előfordul, hogy valaki valamely élethelyzet miatt nem szeretne az idősek otthonába vagy a Pető Intézetbe menni, akkor ő ezt figyelembe veszi. Az, hogy ki hol dolgozik gyakrabban, függ az illető bohóc-attitűdjétől is. Vannak, akik a kicsikkel jobban megértetik magukat, és vannak, akik nagyobb hanggal és intenzitással dolgoznak, őket nem lehet beszorítani pl. a kardiológia csecsemőosztályára. Ők olyan helyre járnak inkább, ahol nem kell annyira visszafogniuk magukat. A munkatársak mind egész másfajta bohócot építenek fel a személyiségükből, János pontosan tudja, hogy melyik karakter hol használható a legeredményesebben.
– Milyen a te bohóckaraktered? Mi volt az első momentum, amiről biztosan tudtad, hogy az már a te figurád része?
– Bohócnevem dr. Baki, tehát ő a saját személyiségem szerves része. A nevünket, a ruhánkat, a sminkünket mi találjuk ki. Nálam először a mozgás alakult ki. Ezenfelül volt egy előképem, a Picasso kalandjai című zseniális Tage Danielsson filmben szerepelt egy orvos, akinek bokáig érő köpenye volt, amire folyton rálépett. Ez volt az első a jelmezemből, amit megvarrtam. Nekem mindenem nagy, a cipőm is, a köpenyem bokáig, a nadrágom a hónom aljáig ér és nagyon bő, hatalmas zsebekkel. Olyan figurát szerettem volna, aki nemtelen, egyébként ez a bohóclétezés alaptulajdonságai közé tartozik. A hosszú hajam sapka alá gyömöszölöm, hogy ne domináljon. Maszkjainkra általában jellemző, hogy először mindenki hatalmas álarcot csinál, ami mögé elbújhat, majd évek múltán ez finomodik és egyszerűsödik. Hamar kiderül, hogy mi működik és mi nem. Ha az ember nagy és ijesztő maszkkal jelenik meg, sokkal nehezebb közel kerülni, ahhoz, akihez megy. Ma már csak a szemem erősítem meg, s a piros orr természetesen maradt. Karakterünkön folyamatosan dolgozunk.
– Az évek alatt megtalálsz egy figurát és azt gyúrod, tökéletesíted vagy átcsúszol egy másik karakterbe?
– Az ember változik és igénye is van arra, hogy a „bohóca” is mozgásban legyen. Rendszeresen járunk szakmai workshopokra, s lehetőséget kapunk arra, hogy ezzel is foglalkozzunk. Volt egy időszakom, amikor azt éreztem, hogy muszáj változtatnom. Ilyenkor a biztos, belülről is diktált megoldásig kínlódom, hogy a ruhám cseréljem vagy a bohócpartnerrel való viszonyt formáljam mássá, a kicsi–nagy, motor–utánfutó szereppel foglalkozzam. De változnak a partnereink is, és bevetésen szobáról szobára is változtathatunk a szereposztáson, nem kell igazodnunk a kezdő státuszunkhoz.
– Te az itt eltöltött kilenc év alatt mi felé mozdultál? A ruhád megváltoztatásán felül milyen döntéseket hoztál?
– Ez nem döntés, hagytam, hogy ez szabadon mozogjon bennem. Én alapvetően a Buta August vagyok, akibe bele lehet rúgni, aki nem okosabb a másiknál, aki odaadó, aki feltétel nélkül és nagyon szeret, aki mindennek örül, még annak is, ha elbánnak vele, mert az is hasznára van. Törekedtem is erre, mert a privát életemben kemény és erős vagyok, mint mondjuk a Fehér bohóc. Jó volt bohócként megtapasztalni és működtetni, és talán a saját személyiségembe visszaforgatni a butaságot, az esendőséget. Ez ugyanakkor az is jelenti, hogy sok minden a bohócon csattan. Nap mint nap a gyermeknek megmondják, mit egyen, megfordulhat-e az ágyon, különböző vegzatúráknak van kitéve, nem mozdulhat, vagy épp tornáznia kell, üljön, álljon, szúrják – mindez nyílván az ő érdekében történik, de ezt másképp éli meg. Aztán jön valaki, aki kisebb nála és szerencsétlenebb. Akiből ő csinálhat bolondot, s ha ennek megtaláljuk az arányát, az felszabadítólag hat a gyerekre. Ezért megyek, ez a dolgom. Ha a gyerek azt mondja, béka vagyok, akkor béka vagyok. Ha úgy találja, hogy csúnya vagyok, akkor csúnya vagyok. És én ennek nagyon örülök.
– Neked mire kellett a legjobban figyelned a bohócszereped formálása alatt?
– Arra, hogy nagyobb teret adjak a partnereim ajánlatainak, hogy ne önző módon, ”egyedül” dolgozzam. Ilyenkor igazából nem a figurát hozom harmóniába a másikkal, hanem az együttes munka alapját, az elfogadást teremtem meg - ez belső, emberi munka. Ha ezt én mint Bakos Éva képes alkalmazni, és bohócként is működtetni, akkor létrejön a közös munka. Vannak dolgok, amiket nem lehet leválasztani magamról. Aztán olyan is volt, hogy sokat beszéltem, s erre figyelmeztetni kellett, akkor kitaláltam egy nem valós nyelvet és azon kommunikáltam.
– Mi a tapasztalatod, a gyerekek értik és válaszolnak ebben az esetben?
– Ha következetesen használom, megértik és válaszolnak rá. Ráadásul nálunk alapjáték, panel a tolmácsolás, gyakran élünk vele.
– Az érintést lehet használni?
– Nekem fontos. Minden bevetés előtt érdeklődünk civilben - ez a szerepkörök miatt érdekes -, hogy megérinthetjük-e a gyerekeket. Tudnunk kell, hogy frissen műtött gyermekről van-e szó, vagy már lábadozó. Rákérdezünk arra is, hogy mozdítható-e, vagy ha a diabetes-osztályon vagyunk, kerüljük az étellel való viccelést, hiszen a cukorbetegek terápiájában ez nem lehet humor forrása.
– Készségesek az orvosok?
– Friss élmény: megkértek minket, hogy egy kicsit hangosabbak legyünk, mert szeretnének valamit megfigyelni. Gyakran előfordul, hogy épp kezeléskor érkezünk, például egy branült vagy kanült kötnek be - ilyenkor örülnek annak, hogy ott vagyunk, hiszen eltereljük a figyelmet a beavatkozásról. Alapszabály az őszinteség, soha nem mondjuk, hogy a szúrás nem fog fájni. Fájni fog, nézd, nekem is, nem csodálom, hogy sírsz, elhiszem, hogy fáj, ez nem jó, nagyon ügyes vagy, utána játszani fogunk, mindjárt túl leszel rajta. Ez szemléletváltást is jelent, hiszen még mindig előfordul, hogy letagadják, hogy fájdalom vár a kicsire, ezért váratlanul, felkészületlenül éri őket.
– Egyszer azt mondtad, hogy „én a gyermek egészséges feléhez megyek”.
– Ez egy alapvető tézis a munkánkban. Nem a beteg részét kell megszólítanunk, azt az orvos és a szülő teszi. Mi az egészséges részét kérjük, hogy kerüljön kapcsolatba velünk, azt, aki tud örülni, nevetni, aki el tud feledkezni a bajról.
– Láttam a bohócdoktorokat munkában, egy baj volt vele: rövid ideig tartott.
– Ez a munka része, az a jó, ha hiányt és nyitottságot hagyunk magunk után. Így az élmény hosszan kitart. Itt voltak a bohócok! Megvárni, míg a jelenlétünk leül és elalszik, nem „gazdaságos”. A tökéletes az, ha indirekt módon sikerül megnyújtanunk a jelenlétünket. Ehhez viszont az kell, hogy a csúcson hagyjuk abba.
Van olyan, hogy amikor ott vagyunk, a gyerek nem veszi föl az ajándékba kapott piros orrot, de ahogy kitesszük a lábunk, a szüleivel elkezd vele játszani. Próbálgatják azokat a trükköket, amiket mutattunk nekik, s máris nem a betegséggel foglalkoznak.
– Ez a helyzet hogyan változik az idősek otthonában? Miben változik a karaktered?
– Ott teljesen más ruhát hordok és a saját nevemen dolgozom, Éva. Mivel mindenképpen karaktert akartam váltani, sokáig keresgettem a másik, odavaló nevem. A karakterváltás igényli a hozzáillő megnevezést.
– A karaktered személyesebb, hozzád közelebb levő viszonyt mutat?
– Ez egy Madame Dior, 20-as, 40-es évek hölgye kalappal, kesztyűvel, retiküllel, eleganciával, persze bohócosan. Közelít az idősek otthonában lévő hölgyek és urak fiatalkori megélt világához. Valójában kortalan, szíve mégis a régmúlthoz húz, s ezt nagyon méltányolják az ott lakók. Az eleganciát, a kalapot, a kis gyöngyöt a nyakamban. Habár volt, aki fel sem emelte a fejét, vagy ránk szólt, hogy „Menjen innen, pont ez hiányzik nekem!” Erre föl én úgy nem hagyom elhajtani magam, hogy közben folyamatosan azt mondom, hogy igen, nem maradok, egyetértek, mindjárt megyek, arról szól a jelenlétem, hogy megbeszéljük, hogy nekem nincs itt keresnivalóm.
– Ha jól tudom, színészi pályádat a Stúdió K-ban kezdted.
– Igen, előtte Köllő Miklósnál tanultam pantomimezni három évig. A gimnázium után rögtön feljöttem Dunaújvárosból Budapestre. Az egész pályámat meghatározza, hogy a kifejezést mozgással kezdtem. Használom a testem, ami a bohócdoktorságnál nagy előny. A Stúdió K-nál öt évet töltöttem, majd a szolnoki Szigligeti Színházban lettem kilenc évadra színész. Itt játszottam a Bagossy László által rendezett Clavigóban (Goethe), ehhez kapcsolódik a színész 1. minősítésem. Ezután két évadot töltöttem a Temesvári Magyar Színháznál, amelynek igazgatója, Demeter András izgalmas szerepekben számított rám: a Figaró házassága, a Vértestvérek, La Mancha lovagja - szép feladataim voltak…
Ágens Társulat: Szodoma után. Bakos Éva partnere Barsi Márton.
(Fotó: Kővágó Nagy Imre)
– Mit tennél, ha megtehetnéd tér és idő korlát nélkül?
– Megadatott, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek. Ha megtehetném, soha nem kötnék kompromisszumot. Amíg nem kopik fel az állam, a végsőkig kitartok.
– Tudod, hogy ez nem trendi?
– Sosem voltam trendi. Egy életünk van, éljük úgy, hogy örömünk legyen benne.
– Ha megkérdezném tőled, hogy mi az első, a bohócdoktorság vagy a színészet, mit mondanál?
– A színészet az első. A bohócdoktorság a színészmesterségemnek és az emberségemnek is része. Nagyon sokat használok a bohóclétezésből a színészi létezésemben. Volt olyan munkám, melyben hetekig szenvedtem, mert nem tudtam a megoldandó figurával azonosulni, egyszerűen nem találtam a hangot, az arányokat, s akkor a bohócot működtettem a szerepben, majd visszanyesegettem szárnyait - megtaláltam azt az emberi létezést, ami őrizte őt.
